Joseph Ratzinger

KRISZTUS VALÓSÁGOS JELENLÉTE AZ OLTÁRISZENTSÉGBEN

Jézus így beszélt: „48Én vagyok az élet kenyere. 49Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis  meghaltak. 50Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. 51Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.

52Erre vita támadt a zsidók közt: Hogy adhatja ez a testét eledelül. 53Jézus ezt mondta rá: Bizony,  bizony,  mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. 54De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. 55A testem ugyanis valóságos étel, s vérem valóságos ital.

56Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. 57Engem az élő Atya  küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. 58Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.

59Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított” (Jn 6,48-59).

Aquinói Szent Tamás úrnapi prédikációjában Mózes ötödik könyvének egy mondatára hivatkozik, amelyben kifejeződik Izrael öröme kiválasztása, a szövetség titka miatt. A mondat így hangzik: „Mert hát hol  van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk?” (MTörv 4,7)  Érezni lehet, hogyan csendül föl Tamásnál a diadalmas öröm, hogy az Ószövetségnek ez a szava az Egyházban, Isten új népében teljesedett be mindenestül. Mert ha Izraelben Isten a szavával hajolt be Mózeshez és így  került közel népéhez, akkor most ő maga öltött testet, ember lett az emberek között, és köztük is maradt, annyira, hogy az átváltozott kenyér titkában kezünkbe és szívünkbe adja magát. Így lettünk igazán „Isten népe”, olyan közel van hozzánk Isten, hogy közelebb már nem is lehetne. Ennek öröméből született meg a 12. században úrnapjának ünnepe, mint egyetlen nagy hálahimnusz ezért az eseményért.

E k k o r a  k ö z e l s é g

De tudjuk  mindannyian,  hogy  az,  ami  igazából  örömnek  oka,  vagy  legalább  annak kellene lennie, egyszersmind botránykő, kritikus pont is, mégpedig kezdettől fogva. Hallottuk a János-evangélium   olvasmányából,   hogyan  morogtak  és  lázadoztak  az  emberek  már  az Eucharisztia első meghirdetésekor. Ez a zúgolódás azóta is tart, végig a századokon, és éppen a mi nemzedékünk egyházát mélyen megsebezte. Egyáltalán nem akarjuk, hogy Isten ilyen közel legyen, ilyen kicsi, ilyen leereszkedő. Legyen csak nagy és  távoli. Így aztán olyan kérdések vetődnek  fel,  amelyekkel  be  szeretnénk  bizonyítani,  hogy  ekkora  közelség  lehetetlen.  A következő  elmélkedésben  néhány  ilyen  kérdést  szeretnénk  meggondolni.  Nem azért,  hogy problémázásban éljük ki magunkat, hanem azért, hogy ismét mélyebben megtanuljuk a hit

„igen”-jét, ismét befogadjuk örömét, és így újból megtanuljunk imádkozni és az eucharisztia titkába  behatolni. Főleg három kérdés  merült  fel  az  Úr valóságos jelenlétébe  vetett  hittel szemben.

1.  Az  első:  Mondja-e  ezt  tulajdonképpen  a  Biblia?  Megköveteli-e  tőlünk,  hogy higgyük, - vagy talán csak egy későbbi kor naiv félreértéséről van szó, amely a kereszténység  magas,  szellemi   lényegét  lehúzza  a  kicsinyesbe,  az  egyház keretébe?

2.  A második kérdés így hangzik: Lehetséges-e, hogy egy test minden helyen és minden idő  számára közli magát? Nem mond-e ez egyszerűen ellent a testtel lényegileg velejáró határnak?

3.  A  harmadik  pedig:  Nem  tette-e  a  mai  természettudomány  mindazzal,  amit  a

„lényegről” és az anyagról mond, jóvátehetetlenül elavulttá az egyház dogmáit, úgyhogy  a   tudomány  világában  végleg  sutba  hajíthatjuk  őket,  mindenestül összeegyeztethetetlenek a mai gondolkodással?

a megtestesülésbe vetett hit

1.) Nézzük  az  első  kérdést:  Mond-e  ilyet  a  Biblia?  Tudjuk,  hogy  a  16.  században szenvedélyes viták folytak egyetlen szó, a latin „est” körül, amit (amit persze magyarra le sem fordítunk): „Hoc est corpus meum... hic est calix sanguinis mei.” „Ez az én testem, ez az én vérem.” Csakugyan a testi jelenlét teljes erejét jelzi ez az állítmány? Vagy csak egy jelképre mutat, úgyhogy így kellene értelmezni: „Ez jelenti az én testemet és véremet?” Időközben a tudósok agyonvitatták ezt a szót, és megértették, hogy egyetlenegy, összefüggéséből kiragadott szó körüli disputa csakis zsákutcába vezethet. Mert amint a dallamban a hang csak az egésznek a szerkezetétől kapja meg jelentését és csak belőle érthető, éppen úgy egy mondat szavait is csak abból a teljes értelmi összefüggésből érthetjük meg, amelybe beleilleszkednek. Az egész után kell kérdeznünk. Ha ezt tesszük, akkor a Biblia felelete nagyon világos. Hisz éppen most hallottuk Krisztus drámai, felülmúlhatatlanul világos szavait a János-evangéliumból: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek… A testem valóságos étel…” (6,53.55). Amikor a zsidók zúgolódni kezdtek, Jézus könnyen lecsillapíthatta volna az ellenkezést azzal, hogy biztosítja őket: „Barátaim, ne izgassátok magatokat; csak képes beszéd volt; az étel csak jelenti a testet, de nem valósággal az!” Az evangéliumban azonban semmi ilyesmi nincs. Jézus nem tompítja szavait, csak új nyomatékkal mondja, hogy ezt a kenyeret valóságosan enni  kell. Azt mondja, hogy az emberré lett Istenbe vetett hit a testet öltött Istenben hisz; és hogy ez a hit csak akkor lesz igazi, teljes hitté, egyesüléssé, ha Isten maga testet öltött, ha ez szentségi cselekmény, amelyben a testet öltött Úr megragadja testi létünket. Pál a férfi és nő közti testi egyesüléssel hasonlítja össze azt, ami a szentáldozásban történik, hogy   kifejezze   ennek  az   összeolvadásnak  egész   erejét   és   valóságát.   Az   eucharisztia megértésére a teremtés történet szavaira utal: „Ketten (férfi és nő) egy testté lesznek” (Ter

2,24).  És  hozzáteszi:  „Aki  az  Úrral  egyesül,  egy  lélek  vele”  (azaz:  egyetlen  új  lét  a

Szentlélekből)(1Kor 6,16).

Nem passzív jelenlét

Ha ezt halljuk, már egyben felfogunk valamit abból, hogyan kell érteni Jézus Krisztus jelenlétét. Nem valami önmagában nyugvó állapot, hanem hatalom, amely kiárad ránk, magába akar venni, utat nyit magába. Szent Ágoston mélyen megértette ezt a szentáldozás átélésében. Amikor megtérése előtt küzdött a  kereszténység testi oldalának felfogásáért – ez a platóni idealizmus oldaláról teljességgel hozzáférhetetlen volt számára –, látomás-félében egy hangot hallott: „Én vagyok az erősek Kenyere, egyél engem! De nem te változtatsz át majd magadba engem, hanem én változtatlak át téged magamba.” (Vallomások VII. 10,16.) A  közönséges evés esetében az ember az erősebb. Bekebelezi a dolgokat, és azok beléje asszimilálódnak, úgyhogy saját lényege egy részévé válnak. Lényévé alakulnak, testi létét építik. De Krisztushoz való  viszonyunkban fordítva van: ő a középpont, ő az igazi Létező. Ha igazán áldozunk, az annyit jelent, hogy kiszakadunk saját magunkból, beléje asszimilálódunk, egy leszünk vele és őáltala a testvérek közösségével.

az Eucharisztia a feltámadás világából való

2.)  Ezzel  már  elérkeztünk  második  kérdésünkhöz:  Lehetséges-e  egy  testnek  úgy közölnie magát, hogy sok-sok ostyában jelen van, hely és idő korlátain túl mindig ugyanaz a test? – Mindenekelőtt feltétlenül tisztában kell lennünk vele, hogy ezt egészen soha meg nem

2

értjük, mert ami itt történik, az Isten világából és a feltámadás világából való. Mi pedig nem a feltámadás világában élünk, hanem a halál határán innen. Ha például elképzelnénk egy olyan képződményt, amelynek nem  három dimenziója – hosszúsága, szélessége, magassága – van, hanem csak kettő, csak síkban létezik, akkor az  ilyen lény sohasem lenne képes felfogni a harmadik  dimenziót,  egyszerűen  mert  nincs  meg  neki.  Legföljebb  megpróbálhatná,  hogy gondolatban túlemelkedjék saját határain, de igazából nem tudná sohasem kiszínezni, a maga valósága  szerint  felfogni  a  tőle  különbözőt.  Éppen  így  áll  a  dolog  mivelünk  is.  A  halál világában élünk; belegondolhatunk innen a feltámadás világába, próbálhatjuk megközelíteni: de megmarad  másnak, soha egészen föl nem foghatónak. Hiszen a halál határán túl fekszik, amely minket bezár, amelyen belül élünk.

A  test biliai fogalma

Megközelíteni mégis próbálhatjuk. Ilyen megközelítés, ha meggondoljuk, hogy a „test” kifejezés („Ez  az én testem”) a Biblia nyelvén nem egyszerűen a testi szervezetet jelenti, mondjuk a szellemmel  ellentétben.  A Biblia nyelvén a test inkább az egész személyt jelenti, amelyben test és lélek elválaszthatatlanul egy. Tehát a kijelentés: „Ez az én testem” ezt jelenti: Ez az én testben jelenlévő teljes személyem. És hogy  milyen ez a személy, azt megtudjuk a következő  kijelentésből:  „Amelyet  értetek  adok.”  Vagyis  ez  a  személy  másokért  létezik. Legbenső lényege önmagának kiosztása. Mert személyről van szó, és mert ez a személy belső lényegénél fogva tárt, önmagát adó, azért lehet kiosztani.

Egy  kicsit  még  saját  testi  mivoltunk  tapasztalatából  is  megérthetjük  ezt.  Ha  arról gondolkodunk,  mit jelent számunkra a test, észrevesszük, hogy bizonyos ellentétes jelleget hordoz. Egyfelől a test az a határ,  amely elhatárol másoktól. Ahol ez a test van, nem lehet másik. Ha ezen a helyen vagyok, ugyanakkor nem tartózkodom másutt. Így hát a test a határ, amely elválaszt bennünket egymástól; ezért vele jár, hogy  valamiképpen idegenek vagyunk egymásnak. Nem láthatunk bele a másikba: testi mivolta elfödi belsejét, rejtve marad előttünk. Sőt emiatt még önmagunknak is idegenek vagyunk. Saját magunkba, saját mélyünkbe sem tudunk  belátni.  Ez  tehát  a  dolog  egyik  oldala:  A  test  határ,  amely  egymás  számára átlátszatlanná,  áthatolhatatlanná tesz, egymás mellé állít, és megtiltja, hogy egymás bensejét lássuk és megérinthessük.

De ugyanakkor egy másik tény is érvényes: A test híd is. Mert a testen át találkozunk egymással,  általa  osztozunk  a  teremtés  közös  anyagában;  általa  látjuk  egymást,  érezzük egymást,  kerülünk  egymás  közelébe.  A  test  mozdulataiban  válik  nyilvánvalóvá,  kicsoda- micsoda a másik. Ahogyan néz, ránk tekint, cselekszik, adja magát, abban látjuk meg egymást, az         vezet                          egymáshoz.           A         test     egyszerre határ       és         közösség.                  Ennélfogva              az                      ember, különbözőképpen élheti meg önmagát, testiségét: inkább az elzárkózás vagy inkább a közösség irányában. Megélheti testiségét és abban önmagát olyannyira a  bezárulás, az önzés irányába tartva, hogy már-már csak a határ marad meg, és nem nyílik út találkozásra a másikkal. Akkor az történik, amit Albert Camus ecsetel egyszer, mint az emberek tragikus helyzetét egymás között: Mintha két embert egy telefonfülke üvegfala választana el egymástól. Látják egymást, egészen közel vannak, mégis ott a fal, amely elérhetetlenné teszi őket egymásnak. Sőt olyan, mint           a   tejüveg,  amely                csak          körvonalakat              sejtet.      Az          ember           tehát       élhet        testiségére összpontosulva; úgy elzárkózhat  egoizmusába, hogy a test már csak elválasztó határ, amely minden  közösséget  kizár;  senkivel  sem  találkozik  már  igazából,  senkit  sem  enged  zárt bensejéhez érni.

De testi mivoltunkat fordított irányban is lehet élni: mint megnyílást, mint az önmagát közlő ember  kiszabadulását. Mindannyian tudjuk, hogy ilyen is van; hogy határainkon túl bensőleg megérintjük egymást,  közel kerülünk egymáshoz. A telepátiának mondott jelenség csak  határesete  annak,  ami  csekélyebb  mértékben  valamennyiünk  között  megvan:  énünk középpontjából rejtve érintkezésbe jutunk egymással, a távolban is közel vagyunk egymáshoz.

3

A feltámadás valójában egész egyszerűen azt jelenti, hogy a test megszűnik határ lenni, viszont megmarad az,  ami benne közösség. Jézus azért támadhatott fel, azért támadt fel valósággal, mert mint Fiú, mint szeretetében keresztre feszített, egészen kiosztotta önmagát. Feltámadott állapotban lenni annyit tesz, mint közölhetőnek  lenni: nyitottnak, önmagát elajándékozónak. Innét kiindulva érthetjük meg azt is, hogy Jézus a Jánostól ránk hagyományozott eucharisztikus beszédben együtt említi az eucharisztiát és a feltámadást, és hogy az  egyházatyák mondása szerint   az   eucharisztia   a   halhatatlanság   orvossága   (Antióchiai   Szt.   Ignác   levele   az efezusiakhoz, 20,2). Áldozni annyit jelent, mint Jézus Krisztussal közösségbe lépni; általa, aki egyedül tudta  legyőzni a határt; a nyitottság birodalmába jutni, és így ővele, az ő erejében saját énünkben is képessé válni a feltámadásra.

De ebből már egy további is adódik. Amiben itt részesülünk, az nem egy darabka test, nem tárgy, hanem ő maga, a Feltámadott; személyében közli magát velünk a keresztet megjárt szeretetével. Ez azt jelenti,  hogy áldozni mindig személyes folyamat. Sohasem egyszerűen közösségi szertartás, amelyet úgy bonyolítunk  le,  mint  bármi  más  közösségi  rendezvényt. Áldozáskor behatolunk az Úrba, aki közli magát velem. Ezért a szentségi áldozásnak mindig lelki közösségnek is kell lennie. Emiatt tér át a szentmise liturgiája áldozás előtt a liturgikus

„mi” használatáról az egyes szám első személyre. Itt rám személyesen van szükség. Nekem kell elindulnom, eléje mennem, hozzá fordulnom. Az egyház eucharisztikus közössége nem olyan kollektíva, amelyben a közösség azáltal jön létre, hogy az ember a legkisebb nevezőre süllyed, hanem éppen azáltal válik közösséggé, hogy teljesen önmagunk vagyunk. Nem az én kioltásán, kollektivizálásán nyugszik, hanem úgy jön létre, hogy valóban teljes énünkkel útnak indulunk, és belépünk az Úrnak ebbe az újfajta közösségébe. Csak így különbözik ez a  közösség a névtelen kollektivitástól; csak így jön létre igazi, az ember gyökeréig, mélyéig, magasáig hatoló kölcsönös viszony. És mert ez így van, azért az áldozáshoz hozzátartozik a személyes odalépés Krisztus elé,  az egyes szám első személyű ima; utána pedig a csendesség ideje, amelyben egészen személyes módon beszélgetünk a jelenlévő Úrral. Az utóbbi évtizedekben talán valamennyien túlságosan elszoktunk ettől. Újonnan fölfedeztük a gyülekezetet, a liturgiát, mint közösségi ünnepet, és ez nagy dolog. De azt is újonnan föl kell  fedeznünk, hogy a közösség  megkívánja  a  személyt.  Újból  meg  kell  tanulnunk  ezt  a  csendes  imádságot  a szentáldozás előtt, és a hallgatag egyesülést az Úrral, önmagunk kiszolgáltatását neki.

Az imádás jelentősége

És ebből végül teljesen önként folyik még valami. Azt mondtuk, hogy amit magunkhoz veszünk, az személy. De ez a személy az Úr Jézus Krisztus, egyszerre Isten és ember. Korábbi századok eucharisztikus  áhítata a szentáldozáskor valószínűleg túlságosan megfeledkezett az ember Jézusról, túlságosan csak Istenre gondolt. Mi viszont az ellenkező veszélyben forgunk: hogy már csak az ember Jézust látjuk, és közben elfelejtjük, hogy őbenne, aki testi valósággal nekünk ajándékozza magát, egyben az élő Istent érintjük meg.  Mivel pedig így van, azért a szentáldozás  mindig  imádás  is.  Már  minden  igazi  emberi  szeretetben  is  benne  rejlik  a meghajlás a másiknak, Isten képmásának Tőle kapott méltósága előtt. Már az igazi emberi szeretet sem jelentheti azt, hogy a másikat bekebelezzük, birtokunkba vesszük: benne van, hogy áhítatos  tisztelettel elismerjük a soha egyszerűen birtokba nem vehető másik személy nagyságát,  páratlan  voltát,   meghajlunk  előtte,  és  így  egyesülünk  egymással.  A  Jézus Krisztussal  való  közösségben  ez  a  tény  új  magaslatra  emelkedik,  mert  itt  szükségképpen túlemelkedünk az emberi partnerségen. Amikor az Úrról,  mint  „partnerünkről”, társunkról beszélünk, ez a kifejezés ugyan megmagyaráz egyet-mást, de még többet eltakar. Hiszen nem ugyanazon a szinten állunk. Ő az egészen-más, az élő Isten fölsége jön vele felénk.  Vele egyesülni annyi, mint meghajolni, és ezzel megnyílni nagyságának. Minden időben kifejezésre is jutott ez az áldozók áhítatában. Ágoston egy beszédében ezt mondja egyszer az áldozóknak: Senki  sem  áldozhat  megelőző  imádás  nélkül.  Szíriában  működő  kortársa,  Mopszuesztiai

4

Theodorosz elbeszéli, hogy a szent adomány vétele előtt minden áldozó az imádás egy-egy szavát  mondta.  Különösen  megragadó,  amit  az  1000  körül  Clunyben  élő  szerzetesekről jegyeztek föl. Amikor  szentáldozáshoz járultak, lehúzták a cipőjüket. Tudták, hogy az égő csipkebokor van itt, az a titok van jelen, amely előtt Mózes térdre roskadt. A formák változnak, de  meg  kell  maradnia  az  imádás  szellemének,  mert   csak  az  jelenti  igazán  a  kilépést önmagunkból, a közösséget, az önmagunktól való megszabadulást, és így  éppen az emberi közösség megtalálását is.

Mit jelöl az egyház transsubstantiatio szóval

3.) Térjünk át a harmadik és utolsó kérdésre: Nem cáfolta-e meg már régen, nem tette-e elavulttá a természettudomány a Krisztus valóságos eucharisztikus jelenlétéről szóló tanítást? Az  egyház  „átlényegülésről”,  transsubstantiatióról  beszél.  Nem  láncolta-e  magát  ezzel  a lényegfogalommal messzemenőleg egy alapjában véve primitív és elavult, ma már tarthatatlan tudományos felfogáshoz? Nem tudjuk-e pontosan, hogy az anyag összetett: atomokból áll, ezek pedig elemi részecskékből? Hogy a kenyér nem „lényeg”, ennélfogva az összes többi sem lehet igaz? – Az ilyen kifogások végső soron nagyon felületesek. Nem vizsgálhatjuk meg most őket egyenként, és bizonyára nem is szükséges, hogy minden egyes ember mindig  végiggondolja mindazt, ami szellemi küzdelmet az egyház ezen a téren vívott. A fontos csak az, hogy a gondolkodás  állványzata  meglegyen,  és  segítsen  félelem  nélkül,  derűsen  élni  a  hit  benső magvát, amelyet támogat. Elégedjünk meg tehát néhány utalással.

Az első: Az egyház a "lényeg" szóval éppen azt a naiv felfogást szüntette meg, amely a foghatóhoz és mérhetőhöz tartja magát. A 12. században éppen az a veszély fenyegetett, hogy az eucharisztia titka mintegy  kettéhasad két csoport között, amelyek – mindegyik a maga módján  –  eltévesztették  a  helyes  középutat.  Egyeseket  teljesen  eltöltött  a  gondolat:  Jézus valósággal itt van. De számukra a „valóság” csak testi jellegű volt. Következésképpen erre a mondatra lyukadtak ki: Az eucharisztiában az Úr testét (húsát) „rágjuk”. Ezzel azonban gonosz tévedés áldozatául estek. Mert Jézus feltámadt. Nem emberi húst rágunk a szentáldozásban, mint az emberevők tennék. Ezért mások jogosan ellenük szegültek, védekezve az ilyen primitív

„realizmus” ellen. De az utóbbiak is zsákmánya lettek ugyanannak az alapvető tévedésnek, hogy ti. csak az  anyagit, a foghatót, a láthatót tartották valóságnak. Azt mondták: Minthogy Krisztus nem lehet itt  "megrágható"  testi mivoltában, azért az eucharisztia csak jelkép; a kenyér csupán jelentheti a testet, de nem lehet maga a test. – Az egyház ebben a vitában úgy segített  magán,  hogy  elmélyítette  a  „valóság”  fogalmát.  Nehéz  küzdelem  árán  eljutott  a fölismerésre:  Nemcsak  az  „valóságos”,  amit  mérni  lehet.  Nemcsak  a   „kvantumok”,  a mennyiségi  dolgok  valóságosak;  éppen  ellenkezőleg:  ezek  mindig  csak  megjelenései  a voltaképpeni  lét  rejtett  titkának.  Itt  azonban,  ahol  Krisztus  találkozik  velünk,  erről  a

„voltaképpeniről” van szó. Pontosan ezt fejezték ki a „lényeg” (szubsztancia) szóval. Nem a kvantitást,  hanem a lét mély, igazi alapját. Jézus nem, mint egy darab hús van itt, nem a mérhetőnek, a mennyiségnek a területén. Aki így közeledik a valósághoz, az tévesen fogja fel a tényt és vele önmagát is. De akkor helytelenül is él. Tehát ez nem tudósok vitája, hanem rólunk magunkról van szó. Hogyan kell szembe állnunk a valósággal?  Mi „valóságos”? Milyennek kell  lennünk  nekünk  magunknak,  hogy  megfeleljünk  az  igazságnak?  Az   eucharisztiára vonatkozólag a tanítás ez: A lényeg – vagyis a lét igazi alapja – átváltozik. Erről van szó, nem a felszínről, amelyhez minden mérhető és fogható tartozik.

Ezzel a meggondolással ugyan egy jó lépésnyit előre jutottunk, de még nem vagyunk a végén. Mert  most már ugyan tudjuk, miről nincs szó, de megmarad a kérdés: miről van szó igazából? Megint csak néhány  utalásra szorítkozhatunk, mert látókörünk határoltsága csak annyit enged meg, hogy tapogatózzunk a titok felé.

5

a companatio elvetése

a) Először is: ami az egyháznak mindig fontos volt, az az, hogy itt valóságos átváltozás történik. Az eucharisztiában csakugyan történik valami. Új keletkezik, ami azelőtt nem volt. Az átváltozás tudata az eucharisztikus hit legősibb adottságainak egyike. Ezért nem lehet úgy, hogy Krisztus teste még hozzájárul a  kenyérhez, mintha a kenyér és Krisztus teste két egyforma jellegű valóság lenne, két "lényeg" módjára  ugyanúgy egymás mellett állhatna. Ha Krisztus teste, vagyis a feltámadott Krisztus jön, akkor ő nagyobb, ő  más, nem egyenlő a kenyérrel. Átváltozás történik, ami világunk dolgait magasabb rendbe veszi föl,  lényegükben érinti és változtatja  meg,  ha  ez  nem  is  mérhető.  Amikor  anyagi  dolgokat  táplálékul  veszünk  föl testünkbe, illetőleg amikor általában az anyag egy élő szervezet részévé válik, akkor megmarad ugyanannak, és mégis – mint valami újnak a része – maga is átalakul. Hasonló megy végbe itt is. Az Úr hatalmába keríti a kenyeret és bort, mintegy kiemeli sarkaiból megszokott létüket, bele   egy   új   rendbe;   még   ha   pusztán   fizikailag   ugyanazok   is   maradnak,   mélyükben megváltoztak.

Ebből valami fontos következik, ami egyben újból megvilágítja, miről van itt szó: Ahol Krisztus jelenvaló lett, ott nem maradhat minden úgy, mintha semmi sem történt volna. Ahová ő a kezét teszi, ott új keletkezik. Ez viszont arra utal, hogy a kereszténység maga átváltozás, hogy megtérésnek kell lennie, nem pedig a megszokott élet külső díszének. A mélybe markol és a mélyből újít meg bennünket. Minél gyökeresebben újulunk meg, annál jobban meg tudjuk érteni az átváltozás titkát. Végső soron a dolgoknak ez  az átváltozási képessége észreveteti velünk, hogy a világ maga átváltoztatható, hogy egyszer majd egészében új Jeruzsálem, Isten jelenlétének temploma, edénye lesz.

A  transsignificatio  ( = át értel m ezés)  el vetése

b) A második: Ami az eucharisztiában lejátszódik, az magát a dolgot érintő objektív történés, nem pedig olyasvalami, amire nézve mi emberek csupán egyetértünk egymással. Ha az utóbbi lenne, akkor az  eucharisztia csak egyezmény lenne közöttünk, fikció, hogy „ezt”

„valami másnak” tekintjük. Játék lenne csupán, nem valóság. Megülése színjátékjellegű lenne. Az   áldozati                     adományokat       csak           időlegesen      „átfunkcionálnánk”,  istentiszteleti                     célokra alkalmaznánk. Ezzel szemben az igazság az, hogy ami itt történik, az nem szerepváltoztatás, hanem igazi átváltozás. Az egyház átlényegülésnek nevezi. Olyan vitát érintünk ezzel, amely a hatvanas években nagy port vert föl. Azt  mondták, hogy az eucharisztiát ilyenformán kell értenünk:  Képzeljük  el,  hogy  van  egy  darab  vásznunk,   amelyből  nemzeti  zászló  vagy ezredzászló lesz. Mint vászon ugyanaz maradt; de mivel ez a vászondarab most a nemzet vagy egy ezred jelképe, le kell vennem előtte a kalapomat. Nem lett más, de valami mást jelent. Később  múzeumokban  fogják  őrizni,  de  magában  hordja  majd  a  kor  egész  történetét.  A vásznon      így                      végbement     változását             transsignificatio-nak,              magyarul               jelentésváltozásnak,

„átértelmezésnek” hívták.

Nos,  valamennyire   még   ez   a   példa   is   segíthet   bennünket   egy   darabon   annak megértésében, hogy egy új összefüggésbe való beillesztés változást hoz létre. De a példa nem kielégítő. Ami az eucharisztiában a kenyérrel és borral történik, az sokkal mélyebbre nyúlik; több, mint átértelmezés. Az eucharisztia túllépi a funkcionálisnak a területét. Korunknak éppen az a baja, hogy már csak funkciókban gondolkodunk és élünk, magát az embert is funkcionális értéke szerint soroljuk be, és mindnyájan már csak funkciók és funkcionáriusok tudunk lenni, a lét megtagadásával. Az eucharisztiának, mint a hit szentségének jelentősége éppen abban áll, hogy kivezet a funkcionális területéről a valóság talajára. Az eucharisztia világa nem színjáték; nem megkötött és visszavonható egyességeken nyugszik, hanem a valóságról van benne szó, annak legmélyebb alapjáról. Ez a sarkpontja annak, hogy az egyház, mint elégtelent elutasítja a

6

puszta átértelmezést (transsignificatio-t), és ragaszkodik az „átlényegüléshez”: Az eucharisztia valóságosabb, mint a dolgok, amelyekkel mindennap bánunk. Itt van a legigazibb valóság. Itt a mérce,  a  középpont;  itt  találkozunk  azzal  a  valósággal,  amelyből  kiindulva  meg  kellene tanulnunk minden más valóság mérését.

j e le nl ét ,  ame l y  me gmar ad

c) Ebből egy utolsó következmény adódik: Ha így áll a dolog, vagyis ha a kenyeret és bort nem mi értelmezzük át, hanem az egyház hívő imája által az Úr maga cselekszik és hoz létre újat, akkor ez azt jelenti, hogy jelenléte megmarad. Minthogy megmarad, azért imádjuk az Urat az ostya alakjában. Ez ellen kifogások merülnek föl. Azt mondják: az első évezredben nem csinálták. Erre mindenekelőtt egyszerűen meg kell jegyezni, hogy az egyház a történelem folyamán növekszik és érik. Hozzá kell tenni, hogy mindig megőrizte a szent színeket, hogy elvihesse a betegekhez. Ez a gyakorlat annak tudatán alapult, hogy az Úr jelenléte megmarad. Ezért vette körül mindig is áhítatos tisztelettel a szent színeket.

Egy második kifogás: Az Úr kenyér és bor színe alatt adta magát. Ezek ennivalók. Ezzel elég világosan megmutatta, mit akar és mit nem. A kenyér nem arra való, hogy nézzük, hanem hogy megegyük, - mondták ennek megfelelően. Alapjában véve ez helyes; a Trentói Zsinat is így mondja. (Vö. – Denzinger –  Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 1643.) De emlékezzünk csak vissza: Mit jelent az Urat magunkhoz venni? Ez nemcsak testi folyamat, mint amikor megeszem egy darab kenyeret. Ezért nem lehet pillanatnyi történés sem. Krisztust befogadni annyit tesz, mint feléje menni, imádni őt. Ezért magunkhoz vétele túlterjedhet az eucharisztia megülésének pillanatain, sőt túl is kell terjednie. Minél inkább  belenőtt az egyház az eucharisztikus titokba, annál jobban felfogta, hogy az áldozási közösség  megünneplését   nem  fejezheti  be  a  mise  korlátozott  perceiben.  Csak  amikor meggyújtották a templomokban az örökmécset és felállították a tabernákulumot hordozó oltár mellett, akkor pattant föl mintegy a titok bimbója,  és ismerte el az egyház teljességében az eucharisztikus titkot. Az Úr mindig itt van. A templom nemcsak olyan hely, ahol reggel valami történik, a nap többi részében pedig nincs szerepe, üres. A templomon belül mindig „egyház” van, mert az Úr ajándékozza magát, mert az eucharisztikus titok megmarad, és mert mi, amikor közeledünk hozzá, állandóan bele vagyunk zárva az egész hívő, imádkozó, szerető egyház istenszolgálatába.

Mindnyájan tudjuk,  mekkora  a  különbség  egy  átimádkozott  és  egy  múzeummá  vált templom között. Ma nagyon is abban a veszedelemben forgunk, hogy templomaink múzeumok lesznek, és aztán úgy járnak, mint a múzeumok: ha nincsenek bezárva, kifosztják őket. Nem élnek többé. A templom elevenségének, belső nyitottságának mértéke abban mutatkozik meg, hogy  nyitva  tudja  tartani  az  ajtaját,  mert  imádkozott   templom.  Ezért  szívből  kérem valamennyiüket, igyekezzünk újult erővel erre. Emlékezzünk meg újból arról, hogy az egyház mindig él, hogy az Úr benne állandóan felénk tart. Az eucharisztia és annak közössége annál telibb, minél jobban előkészülünk rá a szentségileg jelenlévő Úr előtt végzett csendes imában, és így az áldozásban valódi közösségre lépünk vele. Az ilyen imádás mindig több, mint valami általános beszélgetés  Istennel. Különben joggal emelhetnék ellene a mindig újból fülmerülő kifogást: Imádkozni az erdőben, a szabad természetben is tudok.

az E u charisztia jelenlét éb en való imád kozá s m i n ő ség e

Kétségtelenül. De ha csak erre volna mód, akkor az imában a kezdeményezés csakis a mienk lenne.  Akkor Isten gondolkodásunk posztulátuma lenne, és nyitott kérdés maradna, hogy felel-e, tud-e, akar-e  felelni. Az eucharisztia azt jelenti, hogy Isten valóban felelt; az eucharisztia Isten, mint felelet, mint választ  adó jelenlét. Az Isten és ember közötti viszony

7

kezdeményezése most már nem rajtunk áll, hanem őrajta, és csak így válik igazán komollyá. Ezért  az  ima  az  eucharisztikus  imádás  terében  egészen  új  szintre  emelkedik;  csak  most kétoldalú,  és  így  csak  most  fordul  komolyra.  Sőt  nem  is  csak  kétoldalú,  hanem  mindent magába záró. Ha az eucharisztia jelenlétében imádkozunk, sohasem vagyunk egyedül. Mindig együtt imádkozik velünk az egész eucharisztiát ünneplő  egyház. Imádságunk meghallgatást talál, mert a halál és feltámadás birodalmában imádkozunk, tehát ott, ahol  teljesül a minden kérésünkben benne rejlő legigazibb kérés: a halál legyőzéséért való esedezés, a szeretet kérése, amely erősebb, mint a halál. Ebben az imában többé már nem valami kigondolt Isten előtt állunk, hanem olyan Isten előtt, aki csakugyan nekünk adta magát; az előtt az Isten előtt, aki közösséget vállalt velünk,  értünk, és így önmagunk határai közül kiszabadít a közösségre és elvezet a feltámadásra. Ilyen imára kell újból  törekednünk. A böjti idő gyümölcsének annak kellene lennie, hogy imádkozó egyházzá és ezzel nyitott egyházzá válunk. Csak az imádkozó egyház nyitott. Csak az él, az hívogatja az embereket; egyszerre ajándékoz meg a közösséggel és a csend terével.

testi  (megtestesült)  felelet

az  imádás  módja  és  jelent ő sége

Mindabból, amit meggondoltunk, még egy záró megfontolás következik. Az Úr testileg nekünk ajándékozza magát. Ezért nekünk is testi feleletet kell neki adnunk. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az  eucharisztiának túl kell érnie a templom határán, az emberekért és a világért végzett sokféle szolgálat alakjában.

De jelenti azt is, hogy vallásosságunk, imádságunk is megkívánja a testi kifejezést. Mivel az  Úr,  mint  a  testben  feltámadott  adja  magát,  nekünk  is  lelkünkkel  és  testünkkel  kell válaszolnunk  neki.  Testünk  minden  szellemi  képessége  szükségszerűen  hozzátartozik  az eucharisztia megüléséhez: ének, beszéd, hallgatás, ülés, állás, térdelés. Azelőtt talán túlságosan elhanyagoltuk az éneket és a beszédet, és csakis hallgattunk egymás mellett. Ma megfordítva az a veszély, hogy a hallgatást felejtjük el. Pedig csak mind a három - ének, beszéd, hallgatás - együtt az a felelet, amelyben szellemi testünk teljességében megnyílik az Úrnak.

Ugyanez áll  a  három  testi  alapmagatartásról,  az  ülésről,  állásról  és  térdelésről  is. Megint  csak:  azelőtt  talán  nagyon  is  elfelejtettük  az  állást  és  részben  az  ülést  is,  mint  a fesztelen odafigyelés kifejezését, és túlságosan csak térdeltünk; ma a fordítottja fenyeget. Pedig itt is szükséges mind a háromfajta tartás a maga  sajátos kifejező erejével. Hozzátartozik a liturgiához, hogy ülve, elmélkedve hallgatjuk Isten szavát.  Hozzátartozik, hogy a készenlét kifejezéséül állunk, ahogyan Izrael állva ette a húsvéti bárányt, hogy tudtul adja készségét a kivonulásra Isten igéjének vezetése alatt. Ezen felül az állás Jézus Krisztus győzelmének is kifejezője: a párviadal végén ő maradt állva győzőként. Innen kapja meg jelentőségét az a tény, hogy István vértanúsága előtt állni látja Krisztust az Isten jobbján (Csel 7,56). Amikor tehát evangéliumhoz állunk, akkor  nemcsak Izraellel osztjuk meg az exodus magatartását, hanem ezen túl ott állunk a Feltámadott mellett, megvalljuk győzelmét.

Végül a térdelés is lényeges: mint az imádás testi mozdulata, amelyben éberen, készen, rendelkezési  állományban  maradunk,  de  ugyanakkor  meghajlunk  az  élő  Istennek  és  az  ő nevének nagysága előtt. Maga  Jézus Krisztus Szent Lukács tudósítása szerint a szenvedése előtti végső órákban térdelve imádkozott az Olajfák hegyén (Lk 23,41). István térdre rogyott, amikor vértanúsága előtt nyitva látta az eget és benne ott  állni  Krisztust (Csel 7,60). Előtte térdel  le,  az  Álló  előtt.  Péter  térden  állva  imádkozott,  hogy  kiesdje   Istentől  Tabita feltámasztását (Csel 9,40). Pál az efezusi presbiterek előtt tartott nagy búcsúbeszéde után (mielőtt  elmenne  Jeruzsálembe,  a  fogságba)  térdelve  imádkozott  velük  (Csel  20,36).  A legmélyebbre  ezen  a téren a filippi levél Krisztus-himnusza vezet (Fil 2,6-11), amely Jézus Krisztusra viszi át az izajási ígéretet, hogy Izrael Istene előtt világszerte térden állva fognak hódolni: Ő az „a név, amelyre minden térd meghajlik a mennyben, a földön és a föld alatt” (Fil

8